Lépteid elmosták...

Hiába minden, könnyem is hullik,
ablakom ásít, nem jössz te már,
tenyerem rejti pergő fájdalmaim,
lelkem is kihűlt, néma a száj.
Távoli ködben még alakod látom,
oly hamis a szép illúzió,
csak esik az eső, nem jössz te már,
elkésett végleg a búcsúszó.
Elmentél egy este, még nevettél felém,
a szívem mégis tudta azt,
hogy a mi szerelmünknek régen vége,
nem él meg már újabb tavaszt.
Emlékszem a hajnalokra...
mikor együtt ittuk a feketét,
omlós sütemény volt az édes csókod,
ragyogott reám a szemed, a csoda kék.
Esik megállás nélkül, de meddig...
a macskakövek sem hangosak,
lépteid elmosták, s a múltat,
csak emléked kopog az ablakom alatt.
Az utca lámpása is nékem kedvez,
nem rejti a rút valót,
fényt terel a szemeimhez,
hogy láthassam, mi igaz, a mulandót.

Szűcs Helena