Ezüst kincseim...

Ezüst kincseim...

Az ágyadon ültünk, magadba néztél,
tekinteted távolba merengő;
- vajon merre futhatnak kusza gondolataid...
Elcsentem volna a fonál végét,
hogy utoljára utolérjelek, de nem vártál,
csak hajtott egyre tovább nyughatatlanságod,
hogy elérd a semmit; ami már, csakis a tiéd.

Keze takaróján nyugodott,
tétován simítgatta gyűrődéseit,
mintha morzsányi kapaszkodót keresne.
Reszkettem, mert félelmet nyögtek az utolsó percek,
s kezeink fáradtan az ölembe hullottak.
Szólítottalak: Mama!
Nem hallottál, tán magadban akartál maradni;
óvtad csended , s kínt nyögött a némaság.
Könnyezve néztelek...
s féltő tekintetemet is lesimítottad magadról;
- a hajam... mondtad, alig hallhatóan.
Hófehér kis tincseidet simogatták ujjaim…
Utoljára igazgattam ezüst kincseimet.

Szűcs Helena