Gyűrött szívek...

Gyűrött szívek…

Sok szép tavasz elmúlt, lehullt sok virág,
hullnak szirmaim, hófehér orgonák.
Ősz színeivel hintem lábadnak nyomát,
aranyló fények, nyarunkat búcsúzzák.

Mikor szelek fújnak és fárad a levél,
keringőzve búcsút int, és haza is ér.
Megtörik smaragdja, nincs kincse már,
gyűrött szívében, csak a tél muzsikál.


Szűcs Helena

Tűzben égett...

Roden - A csók

Tűzben égett...

Aranyleplét reám vonta,
simogatta arcomat,
bőröm pírja felragyogott
augusztusi ég alatt.
Apró szeplőt nevelgettem,
huncutságom kacsintgat,
szemem fénye üzent néked,
terítsd fölém vágyadat.
Tűzben égett az ég alja,
napkorong is lángra gyúlt,
mire az est lopakodott,
csók a csókba belefúlt.

Szűcs Helena

Szökő sóhajok...

Szökő sóhajok...

Esténként, ha felém szökik sóhajod,
mosoly felhőimet küldöm, csak néked.
Gyengéd sugallattal érkezzék, égjen
köztünk a távolság, tárjad két karod.

Szemedet hunyva látom, s asztalomon
nefelejcsem viruló türkiz kékjét
simítom, nevető szirmok békéjét
altatom: kérem, csak szépet álmodjon.

Függönyöm bólint, Holdnak ezüstjével
versenyre kélve táncol, letérdepel.
Incselkedik egy kis szentjánosbogár,

koppan az árnyakat rejtő szobánknak
kárpitján. Hallgatom az éj szavának
nyugtalan zenéjét, s álmunk körbejár.

Szűcs Helena

Fényeket fontam...

(saját fotóm)

Fényeket fontam…

Kis Virágom!
Mikor régen ölembe bújtál,
és elröppentek bánatok,
fényeket fontam selyem fonatodba,
s rohanó évek nem vártatok.
Olykor fájón emlékezem,
mikor elrabolták szívedet,
végre megértettem, hogy az idő elszállt,
már nem én festem szívedbe a színeket.
Már te is fontál fényességet,
szőkét-barnát, ragyogót,
szivárvány színeivel díszítetted
kincseidet, a két kis csacsogót.
Két szépséged mára VIRÁG,
emlékszel-e,
régen együtt mondtuk az altatót.

Szűcs Helena

Harmatos pirkadat...

Harmatos pirkadat…
Szűcs Helena

Még izzik az égnek tüzes korongja,
és nyílik az akácfa a házam előtt,
várom szép álmom, hogy valóra váljon,
vigye mi rossz volt: boldogság temetőt.
Nyaram még parazsát szítja,
szememben ragyog a harmatos pirkadat,
ha jönne az ősz és barna hajamba
ezüstöt szőne a szerelmes alkonyat.

Elnyílik a virág akár az élet,
szép kedvesem még megvagyok én,
ölellek szívemre, ha megtérsz hozzám,
s enyém leszel-e, mert úgy szeretném.
Búsongó szíved hullatna-e könnyet,
mert többé fejedet már nem hajthatnád,
ölelnéd-e végső szép emlékeinket,
virággal köszönve, búcsúzna-e a szád.

Ha időmnek kereke lassan megfárad,
fejemre őszt hímez a tovatűnő nyár,
hív-e szemed ködös hajnalt járva,
majd üzensz-e nékem, hogy hozzám találj.
Felsajdul fájdalmam, ha nem lellek újra,
mert rabolt a tél, hisz kopogtat már...
megdermedt könnyeim arcomra simulnak,
erőm veszett, karom is hiába vár.


Megjegyzés: E versemet olyan ritmikával írtam meg, amely valószínű ismerősnek fog tűnni olvasáskor.
Petőfi Sándor - Szeptember végén.
 

Még most is...

Még most is...

Hány év ölelte féltőn
múltunk kincseit,
hány könnycsepp hullott
bántó szavak után,
és még most is,
sokat jelentesz nékem;
könnyeink felszáradnak,
minden csókos, megbánó
bocsánat után.

Szűcs Helena

Párnái közt ékszer

Párnái közt ékszer…

Asszony… a neve,
s azok a csöppnyi, kicsi gyengéd kezek,
simogatóan adni tudó szolgák,
szorgosan ölelnek, lelked ringatják.
Csókból édes pecsétet nyom ajkadra,
csak reád figyel, omlik karjaidba.

Örömöt ad szívből, olykor birtokol,
mosolyogsz csendben, haja is kibomol,
szemére vágya homályát teríti,
ő a NÖ, ki titkát örökkön rejti.
Bár tudja, jutalma sokszor kárhozat,
könnyezve szitkot sír, pedig nem szabad.
Gyűrött párnája közt ékszerként tündököl,
ha szereted, egy életre elbűvöl.
Viseld és szolgáld e nemes ékszert,
hisz boldogságod minden gyöngyszeme
reá van fűzve, véle élsz-létezel,
ő a NŐ, kiért a sírig vétkezel.

Szűcs Helena