Helena: A lugas...

A lugas…

A romkert végében vártál reám,
s a boltív karcsú ívén egy futó
lián, mely mögé rejtőzve osontam.
Zizzenő levelek altatták a
csendesülő neszeket, csak ketten
zavartuk szunnyadó ligetünk.
Párás melegben izzadtak a lombok,
alattuk állt még a kopott kerti .pad,
s jajdult a kovácsolt keret. Hány évbe
is tellett, hogy lábára rozsda marja
a búsongó éveket… Lám hajamba is
került egy-két ezüst szál, s az évek
rásimították végleg kezed érintését.
Leültem és vártam, hol bukkansz elő
a vadszőlő lugasa árnyából;
hol oly régen babráltál a gyöngyös
gombokon. Ajkamra csókoltál egy-két
sóhajt, és simogató kezeid szelíd
imát rebegtek bűnbánón a halmokon.

Hiába várok, nem jössz, csak emléked
motoz megfáradt szívemben, szüntelen.

(Szűcs Helena)